Mivel a digitális tintasugaras nyomtatók és gyártók újításai nyomást gyakorolnak a szitanyomtatókra, összefoglaljuk e két nagyon különböző módszer előnyeit és hátrányait.
A feliratok és kijelzőgrafikák nyomtatásakor alapvetően két nyomtatási technológia, a szitanyomás és a tintasugaras nyomtatás közül lehet választani. És bár ma már egyértelműen a digitális megoldás vált a domináns technológiává, a szitanyomás még mindig sok életet él, a Fujifilm például a szitanyomás és a digitális nyomtatás között nagyjából 50-50 százalékos tintaeladást jelent. Úgy tűnik tehát, hogy minden technológiának megvannak a maga előnyei, az adott alkalmazástól függően.
A digitális technológia a legalkalmasabb a nagyon kis példányszámú, akár egy darabig terjedő, gazdaságos előállítására. Jól használható a munkák gyors lebonyolítására, és különösen jól kezeli a változó adatokkal kapcsolatos alkalmazásokat. Különböző tintatípusok közül lehet választani, amelyek a hordozók és a különböző alkalmazások széles skálájához alkalmasak, a rugalmas vinylektől, mint például a járműcsomagolás, a merev táblákig, mint például a PVC habmag, amelyek szerkezetileg merevek. A digitális nyomtatók a CMYK tintakészletekkel széles színskálát tudnak előállítani, és sokan világos ciánt és világos magentát is kínálnak a színskála és a gradáció javítása érdekében nagyobb sebesség mellett.
A szitanyomás viszont analóg eljárás. Az első lépés az, hogy a képet külön színekre osztják, és minden színhez egy-egy vásznat készítenek, majd a festéket rétegenként viszik fel a teljes kép felépítéséhez. Ez lehetővé teszi, hogy a festékeket viszonylag vastag rétegekben helyezzük el, és így a digitális nyomtatásnál észrevehetően élénkebb képeket kapjunk.
Hátránya, hogy a képernyő elkészítése időbe és pénzbe kerül, ami a kis példányszámok esetében költséges. Ez a módszer azonban rendkívül költséghatékony a nagyobb példányszámú nyomtatáshoz. Minél hosszabb a sorozat, annál olcsóbb az egyes darabok egységára. Ez azt jelenti, hogy a szitanyomás még mindig életképes megoldás számos grafikai alkalmazás, például kiskereskedelmi displayek esetében.
A digitális gyártók közül azonban sokan ezt a piacot is szemmel tartják, így számos nagyméretű UV tintasugaras síkágyas nyomtató is létezik, mint például az Inca Onset sorozat vagy a HP FB10000, amelyek viszonylag nagy példányszámú nyomtatásra is képesek. Nem ritka azonban a digitális és a szitanyomás kombinációja sem, amikor a speciális effekteket és a fehér hátteret a szitanyomtatóval készítik, a többi színt pedig nagy sebességű síkágyon adják hozzá, így mindkét technológia a maga erősségeit kihasználva, a tintaköltségek minimalizálása mellett.
A szitanyomás egy kiforrott technológia, így a nyomtatási sebesség, a felbontás és az általános képességek tekintetében az elmúlt néhány évben alig változott. A szitanyomó festékekkel kapcsolatos legutóbbi változások többségét valójában a jogi követelmények váltották ki. Így például az N-vinilkaprolaktumot vagy NVC-t, amely egy olyan monomer, amelyet gyakran használnak a szitanyomófestékekben, nemrégiben egészségügyi és biztonsági okokból átminősítették. Ez viszont azt jelenti, hogy sok festékgyártónak mostantól át kell alakítania a festékeit, hogy elkerüljék a használatát.
Ennek ellenére James Whitehead, a Fujifilm képernyős és széles formátumú tintasugaras tintáinak termékmenedzsere szerint a Fujifilm még mindig sok szitanyomtató tintát ad el, és rámutat: „Vannak olyan nyomtatási vásárlók, akik még mindig a szitanyomtatást választják, mert különösen a színtelítettséget szeretik.”
Sarah Kippax, a még mindig szitanyomógépeket gyártó HG Kippax igazgatója szerint a szitanyomó festékekkel sokkal jobb fedőképességet lehet elérni, mint a digitális nyomtatással. Hozzáteszi: „A legjobban az újságok és a nyomtatással való elkészítéssel lehet a legjobban dolgozni: „Könnyebben lehet speciális színeket, például Asda-zöld színt nyomtatni”. Arra is rámutat, hogy a szitanyomás sokkal jobban megbirkózik a speciális effektusokkal, mint a digitális nyomtatók, és elmagyarázza: „Minden olyan effektust, például a fényvisszaverő tintákat, amelyeknél a részecskék túl nagyok, és a digitális gép fúvókáiban megakadnak.”
Valóban, a szitanyomáshoz a speciális hatású festékek széles választéka létezik, beleértve az illatosított festékeket is, amelyek hőre vagy fényre reagálva olyan hatást keltenek, mint például a parfüm vagy egy adott élelmiszer illata. A szitanyomó festékek tapintható hatások létrehozására is használhatók.
A szitanyomás azonban a hatások szélesebb skáláját teszi lehetővé, a kemény és a lágy felületektől kezdve a mélyebb barázdákig, amelyek jobban megfelelnek a Braille-írásos hatásokhoz. Ennek ellenére egyre gyakoribbá válik, hogy a tintasugaras nyomtatók tiszta tintát vagy lakkot is tartalmaznak, amely szintén képes tapintható hatásokat létrehozni, de ez nem olyan kifejezett, mint a szitanyomásnál, mivel a tintákat vékonyabb rétegben viszik fel.
Whitehead szerint azonban, bár a szitanyomás a grafikai felhasználás tekintetében visszaszorulóban van, ipari alkalmazásokban még mindig széles körben használják. A különbség az, hogy a szitanyomás a gyártási folyamat részét képezi, és így alacsonyabb egységköltséget biztosíthat hosszabb sorozatban. Ez olyan alkalmazásokat foglalhat magában, mint a műanyag hitelkártyák, valamint a ruházati cikkek nyomtatása.
Kippax elmondása szerint az egyedi szitanyomtatási megoldások iránti kereslet növekedését is tapasztalta, például egy autóipari motorgyártó számára az alátétek bevonatának felhelyezése. Elmagyarázza: „Nem csak arról van szó, hogy a festéket az anyagra juttassuk, hanem arról is, hogyan lehet a legköltséghatékonyabb módon a gép elé tárni, így meg kell találnunk a regisztrálás módját, hogy a gép összhangban maradjon.”
A két technológia közötti legnagyobb különbség tehát végső soron a futási hosszban rejlik. A digitális nyomtatás uralja a grafikai piacot, ahol sok az egyszeri és nagyon kis példányszámú munka. A szitanyomás azonban még mindig szerepet játszik az ipari gyártásban, ahol a nagy gyártási darabszámok miatt költséghatékony.