Simon Eccles megvizsgálja a féltónusok szitanyomással történő előállítása alatti technológiát és technikákat.

A szitanyomás a legkorábbi alkalmazásakor teljes mértékben spot színű eljárás volt, amely különböző színű és árnyalatú szilárd festékeket használt a szín- és árnyékhatások eléréséhez. Ez azonban ahhoz vezethetett, hogy rengeteg színt kellett kinyomtatni az összetett színes képek eléréséhez, ami többe került, tovább tartott, és nehézkes volt a pontos regisztrálás. Egyes képtípusok esetében előnyös, ha színenként egynél több sűrűségi szint (vagy tónus) van, ezért a nyomtatók vonalak és pontok mintázatát kezdték használni ennek elérésére.

Más nyomtatási eljárásokhoz hasonlóan a különböző sűrűségű árnyalatokat és tónusokat a pontok méretének (vagy a vonal szélességének) a környező, nem tintázott területhez viszonyított változtatásával érik el.

A pontképernyők egy optikai illúziótól függenek. Amíg a pontok és környezetük közel van az emberi szem felbontóképességének határához, addig a szem/agy rendszere átlagolja a tinta és a nem tinta összegét, és azt világosabb tónusként érzékeli. Más eljárásokban a tinta nélküli terület általában fehér papír, de a szitanyomásban, különösen a képzőművészeti részen, viszonylag gyakori gyakorlat, hogy a pontalapú tónusokat egyszínű „foltos” színek fölé nyomtatják.

A felbontási küszöb elsősorban a néző szeme és a nyomtatott tárgy közötti látótávolságtól függ. Közeli olvasáshoz, mondjuk karnyújtásnyi távolságban, a szem finom részleteket képes felbontani, ezért keskeny osztással elosztott kis pontokat kell használni. Plakátok és hasonló, több méteres távolságból történő megtekintésre szánt tárgyak esetében nagy pontokat használhat, széles sortávolsággal.

Képernyők a képernyőhöz

A hagyományos vetítésnél a pontokat egy láthatatlan rácsra igazítják, amelynek vonalai egy adott osztásközzel – például 120 vonal/ inch (kb. 48 vonal/cm) – vannak elhelyezve.

A szitanyomású nyomtatók számára meglehetősen zavaró módon ezt a rácsot szitának is nevezik. Hogy egyértelmű legyen, miről van szó, a legjobb, ha a kettőt úgy különböztetjük meg, hogy a nyomtatási szempontot „szitafolyamat”-nak vagy „szitanyomás”-nak, a pontrácsot pedig „pontrács”-nak, „félárnyékszitának” vagy „színárnyékszitának” nevezzük.

Ez nem csak egy véletlen egybeesés: mindkét használatnak hasonló eredete van, a keresztező vonalak rendszerének értelmében – amelyeket az első kamerába épített pontok képernyőjénél üvegbe véstek, vagy a szitanyomás kezdeti időszakában selyemszálakból szőttek.

Ma már a számítógépek többféle pontformát tudnak generálni, amelyek különböző típusú képeknél működhetnek. Lehetnek például ovális, négyzet alakú, kereszt alakú, láncszerű vagy csak vízszintes, különböző szélességű vonalak. A nyomtatott pontok különböző méretűek lehetnek, de a hagyományos (amplitúdómodulált vagy AM) képernyőkön a középpontjuk mindig a rácsvonalak metszéspontjai által alkotott cellák közepén van. A nem hagyományos képernyőkkel később foglalkozunk.

Pitch és százalékos arány

A metszéspontok közötti távolságot nevezzük a képernyő osztásközének, amelyet mindig hüvelykenkénti (vagy cm-enkénti) sorokban adnak meg. Az osztástávolság megválasztása határozza meg, hogy a szem hogyan oldja fel a pontokat, ahogyan azt fentebb kifejtettük: a közeli nézéshez keskeny osztástávolságra van szükség, a távoli nézéshez pedig széles osztástávolságra.

A szitafestésnél a tipikus pontszűrési osztás 60 és 90 lpi között van a ruházati munkák, például pólók esetében, és 120 és 150 lpi között a jobb minőségű képek, például képzőművészeti munkák esetében.

A nyomtatás színárnyalata vagy sűrűsége a pont és a nem nyomtató környezet közötti arányból adódik, függetlenül a képernyő osztásától, Például a szabályos 30%-os színárnyalatot olyan pontok használatával érhetjük el, amelyek minden egyes cella területének 30%-át foglalják el, a fennmaradó 70% pedig üres. A cella lehet 1/150 hüvelyk (kb. 0,016 cm) vagy lehet egy hüvelyk (2,54 cm) átmérőjű, de amíg a nyomtatott pont kitölti a 30%-át, addig 30%-os árnyalatot kapunk.

Ez a csillag alakú vignetta (fent) a világos és a sötét tónusok tartományát mutatja. A jobb oldali változat pontvászonná alakítva mutatja, ahol a legkisebb pontok a legvilágosabb tónusokat jelképezik. Normális esetben a pontokat a tervezett látótávolságban nem vennénk észre.

Minél sötétebb az árnyalat, annál jobban szétterülnek a pontok szélei, és átfednek a szomszédos cellákban lévő pontokkal, így a hatás végül úgy kezd kinézni, mintha fehér pontok lennének egyszínűben.

Színező generátorok

A számítógép előtti korszakban a képernyőfeldolgozáshoz szükséges pontvásznakat gyakran a grafikai munka fázisában készítették úgy, hogy öntapadós pontlapokat vásároltak, és azokat dörzsölve vitték át az eredeti grafika minden egyes színes lapjára. A Letraset és a Blick népszerű beszállítói voltak ezeknek az öntapadós tónusoknak (öntapadós dörzsölgetett betűket, szimbólumokat stb. is árultak). Ez jellegzetesen egyenletes tónusú területeket eredményezett, amelyeket lapos tónusoknak neveztek.

Manapság a legtöbb képernyőtervező számítógépes tervezőprogramot használ az eredeti grafikához. A választékban szerepelnek az Adobe Illustrator vagy a Corel Draw vektoros tervezőprogramok, amelyek jól alkalmazhatók az egyedi „spot” színrétegek létrehozására, ha szükséges (vagy CMYK szeparációk létrehozására, ha szükséges). Az Adobe Photoshop népszerű a fényképek és hasonló képek esetében, bár a sima árnyalatok és vignetták készítésére is alkalmas. A Corel Painter lehetővé teszi a művészek eszközeinek és médiumainak szimulálását.

Ha ezeket nem feldolgozási, hanem spot színekkel állítja be, akkor beállíthatja, hogy minden egyes nyomtatni kívánt tintaszínhez külön lapot adjon ki. Általában lehetőség van arra, hogy felülbírálja az alapértelmezett képernyőszögeket és frekvenciát (lpi), és sajátot válasszon. Minden egyes kinyomtatott lapot ezután maszkként használnak egy egyedi szitahálóhoz.

Következik

A történet 2. részében megnézzük, miért számít a képernyő szöge, valamint a folyamatos tónusokat, a változó méretű pontok rendszerét, amelyet fényképek és hasonló eredeti műalkotások reprodukálására használnak.