A gyakran „negyedik nyomtatási eljárásnak” nevezett szitanyomás gazdag múltra tekint vissza és ígéretes jövő előtt áll. Sonja Angerer elmélyül az európai szitanyomás hosszú történetében, elválasztja a mítoszt a valóságtól, és feltárja a piaci lehetőségeket.

A szitanyomás kezdetei

A szitanyomás kezdetét Ázsiában feltételezik. Ennek oka, hogy ott gyakran használtak sablonokat egyszerű nyomdaminták előállítására, különösen a textíliákon. A 18. századtól kezdve a szövetsablonokat feltehetően Japánban használták.

Ez azonban meglehetősen leegyszerűsített bemutatás, ahogyan azt Guido Lengwiler svájci szerző 2013-ban megjelent „A szitanyomás története” című alapvető könyvében kifejti. Jelenleg már nem kapható, de német nyelvű e-könyvként elérhető. A Lengwiler által a könyve számára részletesen felkutatott tényeket ebbe a cikkbe is beépítettük.

Lengwiler szerint a nyitott és perforált sablonokat számos kultúra használta a legkülönbözőbb tárgyak díszítésére. A középkortól kezdve Európában is használták a sablonokat, mint az egyszerű fametszetek hosszú sorozatainak kézi színezésének alternatíváját. A francia Pochoir-technikát gyakran a szitanyomás elődjének tartják. A főként művészek által használt eljárást azonban nem váltotta fel teljesen a szitanyomás. Mint ahogy 1947-ben Henry Matisse „Jazz” című művészkönyvét is sablonnyomással adták ki.

KAPCSOLAT: Balról: Werner Arndt kiállítási plakátja, 1953 (kézi szitanyomat). Fényképek: Lengwiler Archívum, CC BY-SA 3.0, Werner Arndt, kompozíció: S. Angerer

Szitanyomás a 19. században

A manufaktúrák és az első ipari üzemek megjelenésével a 18. század közepe táján számos új feladat jelent meg az irodák számára. Ezért 1878-ban megalkották a „Typograph” és 1880 körül a „Cyclostyle” sablonnyomáson alapuló fénymásolót. Ezeket dokumentumok sokszorosítására szánták, és a modern szitanyomás előfutárainak tekinthetők. Körülbelül 1900-ig számtalan további szabadalmat adtak ki, különösen az Egyesült Államokban, a zökkenőmentes sablonkészítés néha igen bonyolult rendszereire. Erre a célra gyakran használtak drótokat és dróthálót. Ezek igen sokoldalúak voltak, vasúti kocsik feliratozására éppúgy használták őket, mint üvegdíszítésre és minden másra.

Az első alapvető szabadalmak, amelyek a jelölésről a nyomtatási technológiára való áttérést jelentették, Antoine Vericel és Hiram Deeks nevéhez fűződnek. Mindketten első generációs európai bevándorlók voltak, akik az USA keleti partján dolgoztak.

FELIRAT: Szitanyomású nemezzászlók gyártása emléktárgyakhoz (1943). Fénykép: Tom Parker, Public Domain

Szitanyomás a 20. század történetében

1902-ben Vericel szabadalmaztatta a szitanyomó körhinta elődjét, amelyet elsősorban otthoni textíliák nyomtatására szántak. Deeks már selyemgézzel dolgozott az 1903-ban New Jerseyben szabadalmaztatott „Stencil Duplicator” nevű gépéhez. Ezt a technológiát is elsősorban textilnyomtatásra szánták. Ugyanebben az évben Deeks Franciaországban és Nagy-Britanniában is levédette technológiáját.

Ezeket vagy hasonló eljárásokat az Egyesült Államokban körülbelül 1915-ig használták, elsősorban nemezből készült zászlók és egyéb ajándéktárgyak nyomtatására. Úgy tűnik, hogy ezek a szitanyomás úttörői gyakran szigorúan őrzött üzleti titokként fogták fel technológiájukat, ezért kevés részlet ismert. Az azonban a szakértők körében meglehetősen biztos, hogy a grafikai szitanyomás főként Kaliforniában fejlődött ki.

A San Franciscóban 1908 körül alapított Velvetone-t ezért az első amerikai szitanyomó cégnek tekintik. Ezt követte 1915-ben és 1916-ban a San Franciscó-i Selectasine és a Los Angelos-i Vitachrome. Ebben az időben már az első grafikai munkákat készítették és sokszorosították a szitanyomással. Az olyan szaklapok, mint a „Sign of The Times” már 1916-ban beszámoltak a szitanyomásról, így a technológia ismerete gyorsan elterjedt a nyugati parton virágzó reklámiparban. Úgy tűnik, hogy a „Sign of The Times” írója, a kanadai származású William Hugh Gordon volt az első, aki alapvető fotokémiai eljárást alkalmazott a szitanyomatok elkészítéséhez.

Az 1917-es St. Louis-i Nemzeti Reklámkiállításon egy különleges kiállításon mintegy 200 szitanyomással készült tárgyat mutattak be. Az első világháború vége felé Ausztráliában, Kanadában és alkalmanként Európában is kezdtek szitanyomatokat gyártani az amerikai technológia licenceseiként.

KAPCSOLAT: Szitanyomda Finnországban, 1948. Fénykép: Finn Fotográfiai Múzeum / Ismeretlen fotós

A fogyasztási cikkek mint technológiai hajtóerő

A két világháború közötti időszakban a szitanyomás mestersége és gépei jelentősen fejlődtek, különösen az Egyesült Államokban. A fakereteket például fémkeretek váltották volna fel, különösen a vízbázisú festékkel történő textilnyomtatásban. A sajtvászon, az első, meglehetősen durva szitaszövetnek át kellett adnia helyét a legfinomabb svájci selyemgéznek. A 2. világháború végéig széles körben használták a selyemgézt a szitanyomáshoz. Ezután fokozatosan felváltotta az organdia, valamint a nejlonból és poliészterből készült szövetek, mivel ezek strapabíróbbak és méretstabilabbak.

A szitanyomás olyan vonzó piaci rés volt a selyemgézgyártók számára, hogy 1928-ban társfinanszírozással létrehozták a Selectasine licencadó irodát Berlinben. A Selectasine Berlin azonban nemcsak licenceket értékesített, hanem maga is gyártott grafikai szitanyomatokat a Selectasine londoni irodájából kölcsönzött hengeres nyomógépekkel. 1934 körül a Selectasine Berlin pénzügyi nehézségekbe került, és be kellett zárnia.

Bár a szitanyomás még nem volt elterjedt Európában, a Hermann Pröll cég már 1926 óta gyártott olajalapú festékeket a táblák nyomtatásához. A weißenburgi Pröll GmbH-t a mai napig világelsőnek tartják a speciális szitanyomófestékek kifejlesztésében. A Marabu, amely több mint 150 éve gyárt festékeket, ma Tammban (Stuttgart közelében), csak 1952-ben dobta piacra első szitanyomófestékcsaládját, a Marapid A-t.

FELIRAT: Az 1. topográfiai felmérési egység egyik tagja, Phuoc Tuy tartomány térképeit nyomtatja (1968): Copyright lejárt – Public Domain

Szitanyomás a háborúban

Az 1930-as évek nagy gazdasági világválsága kezdetben meglehetősen kedvezőnek bizonyult a grafikai szitanyomás számára az Egyesült Államokban. Sokan, akik már nem engedhették meg maguknak az eredeti művészetet, úgy döntöttek, hogy helyette olcsóbb szitanyomású művészeti reprodukciókat használnak.

Amikor azonban az USA 1941-ben belépett a második világháborúba, a reklámipart keményen sújtotta. A fontos nyersanyagokat azonnal rationálták, a szakképzett személyzetet besorozták. A háborús gazdaságban azonban a sokoldalú szitanyomási eljárásnak gyorsan számos új alkalmazási területe jelent meg. Ez a járművek, hajók és repülőgépek feliratozásától kezdve a térképekig és az egyenruhák álcázási mintáin át terjedt. Az USA-ban 1943-tól már egyszerű elektronikus áramköröket is gyártottak szitanyomással.

Ezenkívül számos katonai és polgári célú szitanyomású plakát készült az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában. Valószínűleg ezek az okai annak, hogy a kontinentális Európában széles körben feltételezik, hogy a szitanyomás csak az amerikai katonákkal érkezett meg.

FELIRAT: Kortárs szitanyomósor több festőegységgel. Fénykép: Angerer

Szitanyomás a második világháború után

Nyugat-Európában a szitanyomás a második világháború végét követő első években nyert teret. Különösen az 1950-es, 1960-as és 1970-es években számos szitanyomdát alapítottak, amelyek nemcsak a grafikai művészetekre, hanem a növekvő textilipar kiszolgálására is összpontosítottak.

Emellett az ipari szitanyomás a fogyasztási és beruházási javak gyártásának részeként is meghonosodott, például az autóiparban és a gépgyártásban. Később a szitanyomás ideálisnak bizonyult promóciós cikkek nyomtatására is, mivel a reklámajándékok egyre fontosabbá váltak a reklámanyagokban, különösen az 1990-es évektől kezdődően.

Jó néhány bevett nyomda eredetileg egy vagy két generációval ezelőtt szitanyomdaként alakult. Emellett az 1990-es évekig olyan új szitanyomógép-gyártók is megjelentek Németországban, mint az Alraun, a RokuPrint vagy a Thieme.

FELIRAT: Szitanyomással készült felirat. Fénykép: Angerer

Következtetés: A szitanyomás még mindig népszerű nyomtatási technika

A kilencvenes évek közepétől a szitanyomás sokat veszített volumenéből, mivel a széles formátumú digitális fotó, majd később a digitális nyomtatás átvette az uralmat. Ezek a technológiák számos népszerű alkalmazáshoz jobban illeszkedtek, rugalmasabbak és költséghatékonyabbak voltak. Ennek eredményeképpen a 2010-es évekig a grafikai iparban számos szitanyomósor helyét gyors, ipari minőségű digitális nyomdagépek vették át.

Még a szerigráfia (művészeti szitanyomás és művészeti reprodukció) is jelentős konkurenciát jelentett a tintasugaras képzőművészeti nyomtatás számára. Mára a szitanyomás iránti kereslet stabilizálódni látszik. Ez különösen igaz az ipari szitanyomásra. Sok esetben a speciális paszták vagy bevonatok még mindig nagyon nehezen használhatók a tintasugaras nyomtatásban.

A szitanyomás azonban a grafikai iparban is meg tudott védeni bizonyos réseket, például a speciális bevonatokkal történő befejezésben. A rotációs szitanyomás továbbra is nagy keresletnek örvend a nagy textilnyomású nyomdaipari termékek esetében.

Az elmúlt években a szitanyomás és a digitális nyomtatás hibrid kombinációi vonzó eredményeket hoztak, például a csomagolások gyártása során. Úgy tűnik tehát, hogy a szitanyomás története a 21. században is folytatódik…

Fedezze fel a szitanyomás legújabb innovációit a FESPA Global Print Expo 2025, Európa vezető nyomtatási és reklámkiállítása, amely május 6-9. között kerül megrendezésre a Messe Berlinben, Németországban. A kiállításon a leginnovatívabb termékek, a jövőképes koncepciók és a nyomtatás jövőjének legújabb fejlesztései kerülnek bemutatásra. Regisztráljon a látogatásra itt és használja a FESJ505 promóciós kódot, és csak 50 eurót fizet a belépőjegyért.